fájdalmas érzések...

Ma bekövetkezett az, amire nem számítottam. Tegnap - mint írtam is - beteg lett a tengerimalacom. Az orvos azt mondta, hogy fele annyi kg, mint kéne lennie. Kiderült, hogy nem volt tápanyagdús az az étel, amivel eddig etettük. Hiába adtunk neki rengeteg kaját, ebből nem nyert ásványi anyagokat, amire szüksége lett volna. Pedig a neten olvastam el, hogy mit adjak neki, sőt még az állatkereskedésben is megkérdeztem, hogy mivel etessem. Szerintem nem ez volt a baja, annyi kaját kapott, nem éhezhetett...
Az orvosnál kiderült, hogy a fogai nem koptak el, pedig a rágcsálóknak folyamatosan kopnia kéne a fogainak, mivel a metszőfogaik életük végéig nőnek. Ezért ott levágott az orvos a fogából. Miután hazahoztuk szerencsétlen a fogát csikorgatta, biztos zavarta, hogy valahol ferdébb volt a foga. Engem is zavarna, ha levágnának a fogamból egy darabot, mert lehet, hogy ferdébb, stb. Azt mondta a doktor, hogy adjunk neki mézet, hogy legyen cukra, mert valószínüleg az sem volt neki. Annyira odavolt szerencsétlen, nem tudott lábraállni, úgy kellett tartani a kis fejét. Teljesen olyan érzésem volt, mintha egy két hónapos csecsemő fejét fogtam volna, aki még nem képes megtartani. A tegnap esténk - délutánk úgy ment el, hogy tíz percenként etettük mézzel, vízzel, néhol almával. Eleinte meg se ette, mivel az evőreflexei sem működtek. Sok kínlódás után végre bekapta a mézet, egy fél óra alatt látványosan jobban is lett. Ez olyan este hat körül volt. Folytattuk, ahogy eddig is csináltuk. Adtunk neki mézet, sőt a végén már megevett egy teljes salátalevelet is. Estére lényegesen jobban lett, már ment a ketrecében. Tíz körül elaludt, az egész éjjelt végigaludta. Aztán reggel arra ébredtem, hogy megint úgy néz ki, mint tegnap dél körül. Nem tudott felkelni, alig nyitotta ki a szemét, hidegek voltak a végtagjai. Ekkor teljesen elkeseredtem.
Felhívtuk megint az állatorvost, - aki tegnap azt mondta, hogy szerinte meg se éli a ma reggel, de ha mégis, akkor reggel hívjuk fel - hogy hányra vihetjük oda. Azt mondta délre. 11 körül megint adtunk neki mézet, de szerintem nem tudta lenyelni, és a szájában maradt. Ezután visszafektettük az óljába, hogy pihenjen. Én mellette feküdtem az ágyamban, Cosmot olvastam, és hallottam, hogy nagyon zihál. Olyan volt, mintha a hasa korgott volt, meg ilyen fura hangokat adott ki a torkán. Odamentem, megnéztem, anyu is megnézte, de nem tudtuk mi ez. Én visszafeküdtem az ágyba, egy ideig csinálta még ezt a hangot, majd abbahagyta. 10 perccel délelőtt jött be tesóm a szobámba, hogy akkor viszi az orvoshoz, amikor látta, hogy teljesen élettelen, nem lélekzik. Rámnézett, és csak annyit mondott: "Nem kell már orvoshoz vinni." Anyu, és én is mindjárt sírni kezdtünk. Megfogtuk, hátha csak egy ici-pici élet is van benne, de nem volt semmi. Nem lélegzet, leállt a kis szive.
Annyira lelkiismeretfurdolásom van, ha akkor, amikor abbahagyta a zilálást odamentem volna, és még élt volna, lehet, hogy segíthettem volna neki. Bár, azt hiszem nem, nem vagyok orvos, nem tudom, hogy ilyenkor mit kell csinálni. De utólag visszagondolva, biztos vagyok benne, hogy akkor haldoklott.

Halála óta már eltelt két és fél óra, de azóta is csak hullnak a könnyeim, és teljesen kivagyok. Eleinte nem szerettem annyira, de kb. 2-3 hete teljesen a szívemhez nőtt, és pont olyankor szerettem meg, amikor meghalt. Ez, annyira, de annyira rossz :( Nagyon lelkizős, érzelmes vagyok, ha látok egy halott madarat, attól is teljesen képes vagyok kiborulni. Teljesen Deja Vu érzésem van. Ezt éreztem júniusban is, amikor a kutyám halt meg, és áprilisban is, amikor a törpehörcsögöm. Őket is úgy szerettem, mint a barátaimat, családtagjaimat. A legrosszabb az, hogy a kutyám is 29.-én halt meg.
Ég veled kicsi Dorinám! Nagyon szerettelek! Téged egyetlenegy tengerimalac sem pótolhat! Nem kell több tengerimalac, se hörcsög, te és Jimbó (törpehörim) pótolhatatlanok vagytok!
Lehet, hogy most eltűnök napokra. Ez miatt is, meg a tanulás miatt is. Hat témazáró vár rám a héten, csak éljem túl :/